grzegorz

Hullámtanulmány egy lavórban lavírozva

Hullámzom.

Igen.

Sokat.

Az érzelmeimen. Most pl. elszomorodtam:( Egy barátommal megváltozott a kapcsolatom - az illető amúgy lány -, és ezért szomorú vagyok. De majd megpróbálom ennek is a jó oldalát nézni:D:):Q Szóval, végre tisztázódott bennem, hogy mi a helyzet nála a hozzám állással. Nem túl jók a kilátások:) Az a helyzet, hogy már fárasztó vagyok számára sokszor. Meg éretlen. Persze most elgondolkoztam, hogy mi fáraszthatja egyáltalán őt. Mert nem az, hogy eszébe jutok, és arra gondol, hogy Gergő most biztos átalussza mondjuk a napot, és nem csinál semmi értelmeset, és ez zavarja őt. Hanem a közösségi élet területén vagyok sok neki. Lássuk csak, mitől válhatok antipatikussá, több esetben, egy szerettem számára:

mindig késem – hol sokat, hol keveset, nagy ritkán meg pontos vagyok

túl sokat beszélek - ami férfinél nem éppen erény, és amúgy is felesleges, stb.

nem fegyelmezem magam

[…]

Hogyan lehet nehezen tűrni az én komolytalanságomat? Most úgy érzem, ez a válasz »

Az egyik ember elhatározza magában, hogy komolyan foglalkozik az élettel. Komolyan veszi mostantól a jövőjét, felelősségteljesen gondolkodik és cselekszik az élet egyes területein, hogy komoly és fejlett személyiség legyen, ami párválasztásnál sem éppen utolsó szempont, és az embernek amúgy is tennie kell a jövőjéért, mert a végén majd nem tud egyáltalán nyugodt lélekkel a tükörbe nézni, és tengerén kínok között hal majd meg, a tudattal - úgymond jobb esetben, ha rájön -, hogy nem kezdett semmit az életével; például.

A másik ember viszont még nem képes ilyen szintre eljutni, hogy tett is kövesse az amúgy általa is felismert gondolatot, mert ehhez viszont nagy küzdelmek árán fog csak jutni, melyeket önnönmagával muszáj megvívnia. S ez nem megy egyről a kettőre, de azért szépen lehet haladni ezzel is. Ahogyan Pál Feri mondta, “még tíz év, gyerekek”:D:) és már meg is változtathatjuk magunkat, ha kitartóak vagyunk.

Na és most az áll fönn szerintem, hogy ilyenkor a tudatosabban építkező félnek valamiért - itt szerintem a legérdekesebb kérdés az, hogy miért (!?) -, elvárásai támadnak, az élet ilyen területén gyengébben felszerelt egyénnel kapcsolatban. És szerintem ez nem helyes:) és nem is jó. Sőt, rossz! Legalább is nekem. Mást nem nagyon tudok elképzelni. (Persze, nem is akarok, de majd néha megpróbálok.)

Én a legőszintébben és valami csodálattal csüngtem mindig az illető szavain, tekintetén, kíváncsian várva mindig, miről mi a véleménye, mi a mondanivalója. Talán itt csúszhat hiba a dologba, hogy “gyermekien csüngni” valakin. (Nem ráakaszkodva, hanem “kíváncsian várakozva”; így értem a csüngni szót; hogy jól értsétek.) Mindig kitüntetett figyelme volt részemről. Észrevettem, amikor egy beszélgetésben benne maradt a szó, és nem folytatta, mert a beszélgetés már éppen tovább haladt. És ilyenkor én erre emlékezve, megvárván, hogy a többiek befejezzék, visszacsatoltam még a témához a kérdéssel, hogy mit akart mondani, mert láttam, hogy akart még valamit, csak nem mondta végig, azt gondolván, hogy nem annyira érdekes. Ilyesmiket persze más közeli barátomnák is észrevettem, s hasnolóképpen szóltam közbe, és ő is egy ilyen valaki volt. Fontos ilyenkor számomra a másik, és kíváncsi vagyok a gondolatára, ezért kérdezek, csatolok vissza, hogy ne vesszen az kárba:)

Tehát nem értem, miért lehet komolytalanságom miatt neheztelni rám? De ott tartottam, hogy ott lehetne a hiba, hogy “csüngni”. Mert az olyan gyermeki - a lelkem is olyan még mindig valahol; és az is marad:). És mivel gyermeki, épp ezért lehet egy kapcsolat alárendelő reláció. És, mint azt tudjuk nagyon rossz egy párkapcsolatban, mert egy szülő-gyerek visszonnyal nem tud mit kezdeni a “szülő fél”. Az nem jó. Mindig pátyolgatni valakit, stb. A mellérendelő viszony a jó, ahol egyenlőek a felek. De ezt mindenki tudja. Csakhogy ez nem egy párkapcsolatról, hanem egy fiú-lány barátságról szól!

Ezért hát kijelentem, hogy szerintem nem lehet baj az, ha én olyan gyermekien, másképpen: tisztán(!) érdeklődöm valaki iránt! Pont attól működhetne a dolog jól. Jó, persze ez csak az érem egyik oldala:P Itt rejtett elvárásokról lehet szó. De miköze az én életvitelemnek mindehhez? Valaki azért legyen képes neheztelni a másikra, mert az komolytalan? Most komolyan?!:D;)

És akkor más lányoknak miért nincs ezzel problémájuk? Megmondom: mert nincsenek elvárásaik rám nézve, mert szeretnek, úgy egészben véve, mert nem gondolják azt, hogy nekem komolyabbnak kéne lennem, vagy felelősségteljesebbnek. Élvezik a barátságomat, mert az tiszta és érdek nélküli és őszinte. Kinek rossz ez? De hát, úgy látszik van olyan is, hogy egyszerűen zavaró az, hogy én milyen vagyok. Fárasztó, tudom. Pedig én úgy szeretem, kedvelem az illetőt, dehát ez van:) Egy relációban akkor is kell szeretni, ha másik már nem teszi. Persze van, hogy ez ilyen formában mégsem hoz gyümölcsöt a másik félnek..

Ezért kell írnom, hogy megnyugodjak ezek után:)

Boldogság:)

Boldog vagyok:D:) Amúgy nem is, de igazáóbl azért mégis. S ez szerintem, többek között azon is múlik, hogy én boldog akarok lenni:) ill. például egy jó zenén is múlhat pillanatnyi boldogságom:) S ez az Amelie. Éljen-éljen soká a tangóharmónika!

Akarat - az első lépést megtettem!

Ahh.. Hihetetlen, de készen van a kép:)! Vagy hússzor futottam neki, mire összpontosítani tudtam:D És amúgy tényleg nagyon kemény volt!:O Odaállok a rajzállványom elé, elkezdem satírozni, és komolyan mondom: nagyon komoly erőket kellett magamon venni, hogy ne egyből a géphez rohangáljak! Ott nyafogtam magamban, ami “érthetetlen”. Alig bírtam ott maradni. Újra és újra nekifutva magamban lerendezvén mindig a dolgot, a végén már sikerült mégis leküzdeni magam és ott álltam, és rajzoltam:D és nem tágítottam, és befejeztem és nem adtam fel, és jó lett és kész lett, és szép lett!:D:) És büszke vagyok rá, (hogy sikerült), de nyílván magamra. Azért Istent kértem az elején, hogy segítsen, mert egyedül nem fog menni. Ez egy ilyen egysoros fohász volt. Szóval nem is igazán a büszkeség dülleszti mellem, hanem egyszerűen most kicsattanóan örülök:D, hogy sikerült végigcsinálnom valamit!:) És ez nagyon fontos! Pláne az én esetemben. Leülni valami elé, és odafigyelni minden erőmmel. Nem megszakítani már az első vagy legfeljebb az ötödik perc után rögtön (inkább az első után) a munkát és a figyelmet, egy szendviccsel, vagy internet csekkolással, vagy egy teával vagy egyáltalán, mint luxus: elfordítani fejemet, átvitt értelemben az állapotbeli kötelességemtől!:) Szóval a lényeg, hogy én most ennek nagyon de nagyon örülök!:D:) Hihetetlen és hihetetlen jó érzés! Szívemben megnyugtató és bizsergető érzés van, mert most nem buktam el magam előtt!:) S ez, ismétlem, nagyon fontos és nagyon sokat ér!:) Most pedig jöhet a következő “kis” lépés!